Betyár a 18–19. századi bujdosó rablók neve volt Magyarországon. Általában lovas bujdosókként említik őket. A magyar betyárokhoz hasonló lovasútonállók világszerte (az Egyesült Királyságban és Írországban: highwayman) léteztek a 20. századig, közülük az elhíresült magyarországi betyárokhoz hasonlóan sokan tettek szert ismertségre.

A köztudatban és a sajtókban az 1830-as évekig szerepük egyértelműen negatív volt, ekkortól kezdve azonban sokan népi hősökké váltak. Ugyanez a folyamat a világ más tájain is lejátszódott: ezt írták le Eric Hobsbawm angol történész tanulmányai az 1950-es és 1960-as években. Hobsbawm ezt annak tulajdonítja, hogy a társadalomból kitaszított bűnözők gyakran az igazságosabb társadalomért küzdő politikai mozgalmak élére álltak, vagy ezek szimbólumaivá váltak.

Elsők között „megdicsőült” magyar betyárok Zöld Marci, Sobri Jóska és Rózsa Sándor voltak. A betyárokról már a 18. század óta sorra születtek a betyárballadák, betyárdalok és szájról szájra terjedő történetek, mondák és a betyárromantika áthatotta a ponyvairodalmat is. A betyárokról szóló nagyszámú ponyva a fővárosban és vidéken is nagyon kapós volt. Népszínműveket is írtak a témáról. 1873-ban mutatták be például Abonyi Lajos "A betyár kendője" című darabját. De születtek igényesebb alkotások is. Tömörkény István: Betyárlegendák c. művét 1898-ban adták ki Szegeden.

Azonban más a betyárromantika és más a valóság. E kettő közötti éles különbségre Berzsenyi Dániel is felfigyelt. 1833-ban megírta A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól szóló prózáját, amelyben az alföldi tájat mint néptelen és megműveletlen vidéket láttatja, s ahol a nemzeti szorgalom abban áll, hogy helyenként "egy-két zsíros betyár hurcolja a gubát és lopott marhát". Voltak, akik ennél is messzebb mentek. 1843-ban Wesselényi Ferenc Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében írt munkájában úgy vélekedett, nincs a magyarságnak ártalmasabb ellensége a "betyáros magyarságnál". Éppen ezért "a magyarok istene előtt kedves tettet követ el, ki a durvaság, darabosság, s butaság elűzését mozdítja elő, s ki a magyart mind tudományi, mind mesterségi, mind társadalmi viszonyaiban műveltebbé teszi". Széchenyi István hasonlóan fogalmazott a Hitelben: kevesebb előítéletet, balvéleményt, tudatlanságot, és "féktelen betyárságot" képzelünk magunkról, mint amilyenek vagyunk.

Tömörkény István: Rózsa Sándor nálunk (Bodobács Kiadó, Szentes, 2009) című kötete a szerző azon elbeszéléseit közli, amelyek a 19. századi, akkor még végtelennek tűnő, Szeged környéki puszták embereiről mesélnek a szemtanú hitelességével. Az ősfoglalkozásukat saját törvényeik alapján űző juhászokról, gulyásokról, csikósokról és a többnyire az ő köreikből kiszakadt törvényen kívüliekről, a betyárokról. Tömörkény István jó megfigyelőként számot ad a betyárok "típusairól", krónikásként mesél Rózsa Sándorról, s pontos megfigyeléseivel lehántja a betyárromantika burkát ezekről az emberekről. Ennek köszönhetően egy letűnt világ hétköznapjai elevenednek meg, ahol olyan emberek élték a maguk komótos életét, akik maguk szabták a maguk nyers törvényeit, amik hajszálpontosan illeszkedtek a természet rendjéhez, mert csak ez tette lehetővé számukra a megmaradást. A 19. század végének betyárjairól alkotott pontos képhez hozzájárul a könyv mellékletében a több mint negyven fotó, melyek az 1870-es évek szegedi bűnpöreinek leghírhedtebb szereplőiről készült, közölve az elkövetett bűntetteket és az érte kiszabott büntetéseket. Mindezt kiegészíti a kötetben Fári Irén Szegedi betyárfényképek című tanulmánya a fotók keletkezéséről, egy izgalmas, terjedelmes munka Szegedi bűnkrónika, és Tóth Béla 1885 szeptemberében, a Pesti Hírlapban megjelent visszaemlékezése Betyárvilág címmel a Szeged környéki betyárvilágról.